Próbatanítás

Hatodikos osztály, nagyjából tizenkét évesek, „waldorfosok”. Úgy harmincan lehetnek. Ének-zene órát tartok, próbatanítás. Óra után a tanár, aki munkatársat keres maga mellé, megmondja őszintén, nem engem fognak fölvenni. És én mégis egyensúlyban maradok: tudom, hogy bár a tanár elvárásainak nem felelek meg (és nem is tudok, nem is akarok), saját „pedagógiai” elképzeléseimet sikeresen tudtam életemben először kipróbálni. Sokat hibáztam, de nem alkalmatlanságom, hanem tapasztalatlanságom miatt.
Az előre átgondolt „óraterv” két részből áll: az egyikben a tanár által elvárt feladatokat végzem a tanulókkal, a másikban nem feladatok vannak, hanem zenei játékok. Már a felkészülés során tudatosítom magamban: nem azért megyek el a próbatanításra, hogy bizonyítsak, teljesítsek vagy hogy a gyermekekkel teljesíttessek, hanem azért, hogy megismerjem a gyermekeket, valódi párbeszédet folytassak velük és tapasztalatot szerezzek a velük való együttműködésben. Nem az ismeretátadás a fontos számomra, hanem a kreatív, improvizatív, netán meditatív együttműködés, a befelé és kifelé figyelés tudatosítása, és a harmónia mindkét – zenei és közösségi – értelemben való egyidejű keresése.
A tanár által elvárt feladatok a hagyományos frontális ének-zenetanításon, bizonyos tudáshalmaz és készségek egyirányú átadásán, számonkérésén alapulnak. Ezzel keményen megküzdök, nemcsak gyakorlatlan énekhangom, furulyajátékom és kottaolvasási készségem miatt, és nemcsak a vezénylésben szerzett tapasztalatok hiánya miatt, hanem mert a motivációm is hiányzik az ilyen munkához. Botladozásaimon a tanulók jót mulatnak, de nem blokkolok le emiatt, hiszen felismerem, nem szégyenítnek meg, a szégyenérzet legfeljebb komplexusaimból fakadhatna (melyek az egész órán egyetlen formában öltenek testet, ezzel szemben viszont tehetetlen vagyok: bedugul mindkét fülem). Amennyire nehezen viszonyulok ezekhez a feladatokhoz, éppoly nehezen kerülök a gyermekekkel kapcsolatba ezekben a helyzetekben. Nem így annál a résznél, amikor a számomra kedves zenei játékokra térek át. Három játékot játszunk.
Az első: Sáry László ötletére alapozva megkérem, hogy a kezük ügyébe eső felületen, pl. széktámlán próbálja meg mindenki saját szívverését „eljátszani” (ld. Sáry László: Kreatív zenei gyakorlatok. Pécs: Jelenkor Kiadó, 2000: 35. old.). Az eredmény nagyon érdekes: először mindenki egyöntetűen az általam elkezdett ritmust veri, tehát saját szívverésemet hallom kórusban. Ekkor megállítom őket, és elmondom, miért tartom érdekesnek ezt a gyakorlatot: a muzsikálás akkor igazán szép, ha nem dominál fölöttem senki és én sem dominálok mások fölött, hanem az adott közösségnek adjuk át magunkat mindannyian, úgy, hogy közben magunkat tesszük bele a közösbe. Ehhez tudni kell egyaránt befelé és kifelé figyelni (ami persze nehéz, nekem is). Ezek után a második próbálkozás gyökeresen más eredményt hoz: ahány résztvevője van a játéknak, annyiféle ritmus keveredik. Miután abbahagyjuk, megkérdem, szerintük ez zene volt-e. Egyikük azt mondja, igen, hiszen voltak benne ritmusok!
A második játék: megkérem őket, hogy próbáljunk meg együtt teljesen csöndben maradni kb. fél percig, és közben figyeljük, mit hallunk. Azt gondolom, látszólag könnyű, valójában viszont nehezebb az előző feladatnál is, különösen tizenévesek harmincfős csoportja esetén (vö. John Cage: 4’33’’). Az eredmény mégis meglep: valóban csöndben maradnak egészen hosszan, csak kb. fél perc után kezd el az egyik fiú halkan dobogni a lábával! Mikor megkérdem, miket hallottak, rengeteg válasz jön, és mikor megkérdem, hogy volt-e olyan, aki nemcsak a külső világ hangjaira figyelt föl, hanem a saját belső hangjaira is (a vér lüktetésére a fülében), azt is megerősítik. Ez a belső hang azt jelenti, hogy soha sem „hallhatjuk” a teljes csöndet. A hang maga az élet, az élet állandó hangokat jelent. Mégis milyen fontos törekedni a lecsendesedésre, ugyanakkor milyen nehéz „elviselni” a csöndet, különösen társaságban. (Erre eddig két magyarázatot találtam. Az emberek egyrészt azért keresik örökké a ricsajt, hogy ne kelljen a valódi érzéseiket, sokszor a szorongásaikat kifejező belső hangjaikat meghallaniuk, ne kelljen saját ürességükkel szembesülniük, másrészt azért, mert az az élményük, hogy ha társaságban, pl. a családban csönd „uralkodik”, akkor „ordít”, hogy valami visszafojtott feszültség van a levegőben.)
A harmadik játék: kiosztok a tanulóknak mindenféle hangszereket, nagyrészt dobokat és egyéb ritmushangszereket, de előkerül pl. furulya is. Megkérem őket, hogy próbáljunk meg együtt, zenei eszközöket alkalmazva felmenni egy feszültségpontig, majd megnyugodni és megtalálni a leghalkabb, egymással harmonizáló hangokat. Elkövetem azt a hibát, hogy én a játék közben gitározom, és nem kézmozdulatokkal vezényelek. Az eredmény azért most is érdekes: a feszültség fokozása igen gyorsan sikerül, viszont alig tudunk „kijönni” belőle, nem jutunk el valamiféle nyugvópontig. A gyerekek reakciói is visszafogottabbak utána, nehezen válaszolnak arra a kérdésemre, hogy milyen eszközökkel tudták fokozni a feszültséget (hangosodás, hangmagasság és ritmus változtatásai, diszharmónia stb.).
Összességében úgy éltem meg, hogy az osztály intuitív és intellektuális módon is bevonódott a játékokba, figyeltek, megértették az instrukciókat, gondolkodtak a kérdéseken, reagáltak, és tudták kötni meglévő ismereteiket a játékokhoz. Nekem pedig sikerült figyelnem rájuk, rugalmasan reagálnom a helyzetekre és valódi önmagamat bevonni. A tanár szerint a tanulók „nem tisztelik az embert”, és az én „szerény” fellépésem nem célravezető, a tapasztaltak viszont nem erősítik meg bennem a tekintélyelvűség hasznosságát.
Különös számomra, hogy a tanár és később néhányan mások is, akiknek elmeséltem az élményemet, azt mondták, ezeket a feladatokat hatodikos gyerekek „még nem tudják megoldani”, „túl fiatalok ehhez”. Mennyire más gondolkodásmód! Én nem ’feladatoknak’ szántam ezeket, hanem ’zenei játékoknak’. És ebben a minőségükben működtek is: nem valaminek a teljesítését vártam el a gyermekektől, nem egy általam elképzelt célt, egy végterméket akartam kipréselni belőlük, hanem arra voltam kíváncsi, hogy ők, itt és most mit kezdenek az általam kínált lehetőségekkel a megadott határokon belül. Minden megoldás jó megoldás! Nagyon meglepő számomra, hogy ezt pedagógusok sora nem így látja. „Egy-egy gyakorlatnak többféle megvalósítási lehetősége van, aszerint, hogy a játékos hogyan oldja meg feladatát. A gyakorlatok zenében járatlan emberekkel is előadhatók, de komoly zenei képzettséggel rendelkező hangszeres vagy énekes játékosoknak is feladatot jelenthetnek. Fontos, hogy az általános megbeszélések után a megoldásokra a játékos maga jöjjön rá, és próbáljon kitalálni annyi változatot, amennyit csak tud. Így az anyag feldolgozása az ő tapasztalatát fogja alkotó módon gazdagítani, nem készen kapott sémákat és formulákat fog ismételni” – írja Sáry László saját módszere kapcsán (uo. 11–12. old.). „Ez a szemléletmód azt jelenti, hogy módszerem gyakorlatainak minden egyes feldolgozása és előadása egyszeri és megismételhetetlen, azaz minden előadás más-más formát fog mutatni, soha kétszer ugyanazt, mint ahogy a tengerparti hullám is folyton változtatja formáját, jóllehet idő szükséges, amíg a legapróbb különbségeket is érzékelni tudjuk” (uo. 17. old.).

Motion – communion

„...there is one that everybody always misses which is fundamental to improvisation. [...] You know what it is? It’s motion. Motion. You start and you keep going. You sing one note, you sing another one. You play one note, you play another one, you play another one, you keep going, going, going. Now that’s basicly is, you don’t have to know anything theoretically, you don’t have to feel anything, you don't have to have a toolbox, you don’t have to be mindful, you just start, you just keep going. That’s improv. That is the basis of it. So that means anyone can do it, if that’s what the definition of improv is. Anyone can do it. You don’t have to have any kind of theoretical knowledge. Kids don’t have theoretical knowledge and they sing all the time: »I don’t want to go to school today! Ta-da-da-da... « They don’t know what the scales are, the don’t have a lot of musical information. So, that’s what it is. Motion” – mondja Bobby McFerrin.
Nemrég volt egy rövid, de nagyon erős élményem a gyermekekkel, akiknek a délutáni szakkörein – Józsi bácsi meghívásának köszönhetően – részt szoktam venni. Elkezdtek improvizálni valami ilyesmit: „Hurrá, vége van az iskolának, megyünk haza...” Pillanatok alatt kialakult egy kórus, amihez én gitárral csatlakoztam. Ösztönösen találtam néhány ide illő akkordot, és kísérni kezdtem őket. Ők is kicsit hozzáidomultak a játékomhoz, és valami olyasmi történt, aminek során mindannyian átengedtük magunkat egy egészen röpke pillanatra valami közösnek, valaminek, ami ott születik. Nem én, a „felnőtt” adtam az instrukciókat, hogy mit hogyan csináljanak, ők nem utánoztak, nem teljesítettek, sőt nem mentek utánam, hanem én mentem azután, ami belőlük jött. Ez egy nagyon érdekes helyzet volt számomra, és biztos vagyok benne, hogy számukra is. Éreztem. Csillogott a szemük. Ettől még tudom, hogy nem én teremtettem a mi élményét.
„Van egy angol szó, amit nem könnyű lefordítani: communion. Az egyik magyar jelentése »közösség«, a másik, az egyházi jelentése pedig »áldozás« vagy »úrvacsora«. [...] Ilyenkor senkinek sincs hatalma senki fölött, senki sem birkózik senkivel azért, hogy övé legyen a vezetés privilégiuma. Ilyenkor egyfajta tánc alakul ki, valójában vagy szimbolikusan, és átömlik azokba, akik éppen ott vannak. Ez olyan pillanat, amikor együttérzés tapasztalható anélkül, hogy valaki is dominálna, anélkül, hogy valaki átadná magát valaki másnak, mégis mindenki átadja magát valaminek, ami nagyobb, mint egy élet. Amikor egy vonósnégyes úgy kezd játszani, mintha a zene játszaná őket, mintha egyek volnának, s ők is és a hallgatók is tudják ezt, s mindenki élvezi, ami történik, de senki sem vezeti őket, akkor abban a pillanatban egy kis csoda történik. Szerintem azért zenélnek olyan sokat az emberek, mert néha vannak olyan pillanatok, amikor ez megtörténik.” (Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: KönyvFakasztó Kiadó, 2007: 180. old.)

Budapest > Pozsony > Prága > Drezda > Berlin #2

{folytatás}

4.
„Bis bald!” – köszönünk el újra reggel, miután sikerül korán kelnem és találkoznom még egyszer Inezzel. Az elmúlt napok élményei után most még könnyedebben tudok mai célomra gondolni, nevezetesen arra, hogy Berlinbe eljussak. Csak 11 óra körül hagyom el a lakást, a kulcsot a megbeszéltek szerint bedobom Inez postaládájába, és elindulok a hitchwiki-n kiszemelt stoppos hely felé. Ebben a pillanatban elered az eső, úgyhogy még az állomás büféjében is ücsörgök egy darabig, békésen várok. Hamar eláll, kisétálok a helyiek által is legjobbnak ítélt stoppos helyre (ezúttal nem benzinkút, nem parkoló), kiteszem a kezem és az első autó megáll! A sofőr rajtam kívül még egy hirtelen a semmiből felbukkanó, igen rámenős német srácot is felvesz. Az autópályán sofőrünk álmosságra panaszkodik, megkérdi, átvenné-e valamelyikünk a volánt, de egyikünknek sincs jogsija. Így hát leállunk egy parkolóban, a sofőr szundít tíz percet, meghívjuk egy kávéra, majd haladunk tovább Berlinbe. A belvárost fél háromkor érjük el, a Ringnél szállunk ki, ahol a srác búcsúzás előtt még eligazít, hogyan lehet lógni az S-Bahn (gyorsvasút) járatain stb.
Rögtön Katihoz, szállásadómhoz megyek, akit ezúttal nem a Couchsurfing-ről ismerek, hanem még 2006 nyarán találkoztunk egy nagyszebeni hostelben. Ő Nyugat-Berlinben született, apja német, anyja magyar, aki ’56-ban Amerikába disszidált, majd ott leendő férjét megismerve Nyugat-Berlinbe költözött. Kati házáig az utat S-Bahn-nal lehet megtenni, ami számomra egyike a Berlin-szimbólumoknak. Máris elfog valami izgalom, régóta vágytam ebbe a városba. A U2 „berlines” számai idéződnek fel bennem önkéntelenül.
Kati egy kertvárosban lakik, a házat egy török, egy szír és egy grúz diákkal együtt bérli. Miután megérkezem hozzá, közösen eszünk, majd bemegyünk a belvárosba: Brandenburgi Kapu, Reichstag, Tränenpalast, Humboldt Egyetem, Collegium Hungaricum (itt épp a kínai ellenzéki képzőművészeknek van egy kiállítása), Unter den Linden, Alexanderplatz, Zoologischer Garten stb.
Három nap alatt négy várost láttam...

5.
Következő nap délelőtt megérkezik Józsi Lengyelországból (ő korábban indult el stoppal a Balti-tengerhez és onnan utazott most a megbeszéltek szerint Berlinbe), egyenesen Katihoz jön. Délután Józsival megnézzük a Holocaust Emlékhelyet és a Győzelmi Oszlopot (Siegesseule), este pedig elmegyünk Józsival, Katival és néhány berlini ismerősével (nagyrészt itteni magyarokkal) egy parkba, ami az egykori fal helyén terül el. Itt gitározgatok is kicsit, és evvel nem vagyok egyedül: valahol a sötétben egy ember kihangosított akusztikus gitáron játszik, mindenféle effektekkel és sampler-megoldásokkal. Körötte nagyjából húszan-harmincan ücsörögnek, de ő csak örömzenél, nem kalapozik! És kb. ötven méterre tőle egy szaxofonos kíséri őt, egyedül ácsorogva a sötétben egy bokor mellett! Elképesztő hangulata van az egésznek, ahogy a két zenész egymástól távol, mégis egymással kommunikálva szórakoztatja önmagát és a parkba látogatókat! Bárcsak én is bekapcsolódhatnék! De sajnos egy hangosítás nélküli gitárral ez lehetetlen...

6.
A következő nap is mondhatni a szokásos menetrend szerint zajlik: délelőtt Katinál pihenünk, jóízűt reggelizünk a kertben, délután Józsival elmegyünk a Potsdamer Platzra, a Reichstag kupolájába, megnézzük az East Side Galleryt, majd irány az Alexanderplatz, a Gendarmenmarkt és a Checkpoint Charlie. Élvezem Józsival a városnézést, akkor is együtt tudunk működni, amikor épp másra vágyunk vagy más a ritmusunk.
Nagy hatással van rám a város. Elképesztően modern, mégis azt érzem, hogy a huszadik századi történelem egyik kitüntetett helyén vagyok, ahol a Holocaust és a hidegháború emlékezete éppoly kulcsfontosságú, mint a kortárs építészet és kultúra. Mintha itt valóban feldolgozták volna mind a nácizmus, mind a kommunizmus emlékét, egyszerre megőrizve azt és túl is lépve rajta, eljutva egy olyan metropolis valóságához, ahol a multikulturalizmus nemcsak egy üres szlogen és ahol lépten-nyomon valóban demokratikus és intelligens megoldásokba lehet botlani.
Este a Chagall nevű kocsmánál találkozunk Katival, hív minket egy buliba és bár nincs sok kedvem, nem sikerül nemet mondanom (Józsinak se). Végül a buli helyett egy parkba indulunk, ahol a helyi magyar ismerősök várnak ránk, de végül a török negyed (Kreuzberg) egy kocsmájában kötünk ki, mert az említett magyarok oda mentek... Itt már végképp bánom, hogy belevágtam ebbe az esti ténfergésbe, de végül ebben is találok értelmet: a kocsmában egy country életérzést árasztó német és egy török gitározik együtt, ez valamelyest leköt. Ugyanakkor újból megélem, mennyire távol áll már tőlem ez a kocsmázásból, semmitmondó beszélgetésekből és harsány marháskodásokból összeálló világ, amit itt is látok. Belátva ezt felkerekedünk Józsival és éjfél körül visszamegyünk a szállásra – Kati marad.

7.
Hétkor kelünk Józsival, elköszönünk Katitól és kimegyünk a hitchwiki-n kiszemelt stoppos helyre. Most is már negyed óra elteltével felvesz minket egy autó és elvisz Drezdáig. Útközben Ravelről, balettről és hasonló dolgokról beszélgetünk. Sofőrünk Drezda mellett egy autópálya-parkolóban tesz ki minket. Megint lehet kezdeményezni! Ez egy kisebb parkoló, úgyhogy fuvart is nehezebb találni, de egymástól különválva meg tudjuk oldani. Engem egy magyar kamion visz Prágáig, mai úticélunkig, Józsit egy másik kamion. A parkolóban ücsörögve, gitározgatva megismerjük Mat-et, egy amerikai stoppost, őt is hamar fölveszik, szinte egyszerre hagyjuk el mindhárman a parkolót.
Négykor már a prágai óratoronynál vagyok, ahol Józsival a megbeszéltek szerint hamarosan találkozom is. Iszunk egy sört Hrabal törzskocsmájában, majd lődörgünk még egy kicsit a belvárosban. Hétre várnak minket szállásadóink, a couchsurfing-es Klara és Marko. Ott van még egy ismerősük is vendégségben. Érdekes fordulatot vesz az este: alig tíz perccel megérkezésünk után már mindannyian együtt zenélünk! Józsi és én gitározunk, Marko hozza a basszust, egy dob is jár kézről kézre, és mindenki énekel. Előkerül Péterfy Bori éppúgy, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy épp cseh és magyar cigány dalok. Igazi slusszpoén az utazás utolsó estéjére! Mikor már mindenki nagyon felszabadult, asztalhoz ülünk és megesszük a Markóék által előkészített vacsorát (pl. szármát és sok egyebet). Utána veszünk sört és kiülünk egy parkba az egyik domb tetején (Letenské sady), ahonnan belátni az egész belvárost. Már teljesen besötétedett. Beszélgetünk, énekelünk, csendben szemlélődünk.

8.
Reggel Marko hamar elköszön, megy dolgozni. Klarával elmegyek vásárolni, a hentesnél ő fizet helyettem. Ez már zavar. Tegnap sem engedték, hogy a sört fizessem vagy hogy elmosogassak.
Józsival kicsit még lődörgünk a városban, majd még dél előtt kimegyünk a szintén a hitchwiki-n kiszemelt stoppos helyre, egy autópálya-parkolóba. Megint különválunk, mindkettőnket magyar kamion vesz fel. Sofőröm, egy igazi „öreg róka” egész úton a kamionosok társadalmának sztorijaival szórakoztat a bandaháborúktól a tengelyterhelési csalásokon át a kamionparkolók éjszakai világáig. Örülök, hogy az egész stoppos utazás során el tudtam engedni, hogy kényszeresen beszéljek sofőrjeimhez (korábban mindig azt gondoltam, a stopposnak „ez a dolga”, ezért veszik fel), és tudok hallgatni vagy őszinte érdeklődéssel beszélgetni.
Minthogy a kamionsofőrök négy és fél óránál többet nem vezethetnek egyhuzamban, egy mosonmagyaróvári parkolóban meg kell állnunk. Már öt óra előtt odaérünk. Hamar találok egy kisteherautót, ami elvisz a Népligetig, úgyhogy este nyolckor már otthon vagyok a lakásomban!

Az egész egyhetes út során beigazolódott, mennyire hasznos volt az előzetes felkészülés, a szállások és stoppos helyek intézése. Az elhagyatottság élménye helyett társaságot kaptam, a pánikrohamok helyett pedig biztonságérzetet! Leszámoltam a spontaneitás illúziójával, mégis megtapasztalhattam a kötetlenség és függetlenség élményét! Önmeghiúsítás helyett megtaláltam a számomra valóban kedves embereket, helyeket és helyzeteket!

Budapest > Pozsony > Prága > Drezda > Berlin #1

Idén másodszor is nekivágtam egy külföldi stoppos útnak egyedül. Miért? – már indulás előtt felteszem a kérdést magamnak.

Sokszor ábrándoztam olyan „nomád életről”, ami a szabadság érzéséről szólna, és amit ilyenformán, stoppolgatva régóta keresek, de még soha meg nem találtam. Hiszen korábbi útjaimat épphogy a célhoz való görcsös ragaszkodás, a bizonytalanság miatti stressz, a kudarc vagy az attól való félelem határozta meg – akár mással, akár egyedül. Holott a stoppolás „lényege” a spontaneitás, az adódó helyzet elfogadása, az időtlenség, az itt és most örömei, a cél hajszolásával szemben pedig maga az úton való haladás élvezete volna – elgondolásom szerint. Ezek jelölik ki tehát a „feladatomat”, vagyis azt, hogy megtaláljam a „nomád élet” hamis illúziója és a korábbi negatív tapasztalatok között a megélhető valós örömöket. És miért egyedül? Több okból: egyrészt mehetek a „saját fejem után”, másrészt fejleszthetem önállóságomat, ami egyben azt is jelenti, hogy szembenézzek a legutóbbi magányos stoppolás során átélt pánikrohamokkal.
Már indulás előtt szembeszállok néhány illúziómmal: az oly sokat hangoztatott spontaneitás-igényemet félretéve előre végiggondolom, hogy melyik nap hova szeretnék elérni, ennek megfelelően intézek Pozsonyban, Drezdában, Berlinben és Prágában szállást, valamint megnézem a maps.hitchwiki.org-on a jó stoppos helyeket. Tagja vagyok a CouchSurfing és a Hospitality Club virtuális „világközösségeinek”, ahol bárki kérhet/adhat bárkinek szállást otthonában. Sok vendégem volt már, de fordítva még alig-alig éltem a lehetőséggel.

1.
Mikor munka végeztével, péntek délután négykor kiérek az Osztyapenkóhoz, a kudarcoktól való félelmeim annyira felerősödnek, hogy már-már elhatározom, visszafordulok, rögtön az út legelején. Korábbi „osztyapenkós” tapasztalataimhoz képest sokáig senki nem áll meg, jobban mondva ketten a Balatonhoz, ketten Tatabányáig elvittek volna, de ezeket nem fogadom el. Ebből ketten egyedül utazó nők, egy pedig egy motoros – mindez igen ritka. Végül este hat körül egy férfi elvisz egy Győr melletti autópálya-parkolóig. Falujában művelődésszervező volt, most egy távoli településen dolgozik valami cégnél, hétvégente, ahogy épp most is, hazamegy családjához.
A győri parkolóban, távol minden településtől megint elveszettnek érzem magam, az esti szürkületben már alig áll meg itt valaki. Végigkérdezem az itt parkoló kb. húsz kamionost, de vagy itt alszanak, vagy másfelé mennek. Föladjam...? Ekkor megáll egy cseh kamion, a sofőr épp csak beugrik a benzinkút boltjába cigarettáért. Pozsony felé megy! Fölvesz és végigbeszélgetjük az utat angolul (ritka képesség kelet-európai kamionosok körében). Nagyon felszabadulttá válok. Rendszerint Legót szállít Nyíregyházáról Dániába, de most épp haza tart egy cseh kisvárosba családjához. Lelkesen magyaráz, mutatja mobiljában kislányának fotóit, és folyamatosan bemutatót tart nekem új kamionjának technikai vívmányaiból, azaz mindenféle elektronikai kütyüket kapcsolgat ki-be menet közben. Mikor Pozsony határában kitesz az autópálya közepén, még nem sejtem, hogy egy egyórás gyalogút vár rám az első házakig, majd még egy órát kell buszoznom–villamosoznom szállásadóm, Karol lakásáig. De mindez már vidáman telik, ráadásul sokan segítenek. Egy fiú például ad hét koronát buszjegyre, mert annyi aprója nincs, hogy papírpénzemet fölváltsa. Azért is vonzóak a külföldi lődörgések, stoppolások, mert minden negatív korrajz ellenére újra és újra megtapasztalom az emberi önzetlenséget és segítőkészséget. Karol, a szállásadóm postás, a város keleti külvárosában lakik, panelben. Előző este írtam csak neki a CouchSurfing portálján, és azonnal küldött egy pozitív választ! Lakása ijesztő, alig néhány hatvanas évekbeli bútor, alig pár tárgy, mintha egy halott nagypapa után megállt volna itt az idő. Karol nagyon zárkózott, de láthatóan társaságra vágyik. Kényszeresen segít és kontrollálja minden lépésemet. Mégis viszolygás és szánakozás nélkül, jó érzéssel tudok beszélgetni vele. Éjfélkor fekszem egy szinte üres hálószobában, ahol az ágyon és egy bizarr kék hangulatlámpán kívül alig van valami.

2.
Hétkor kelek, Karollal elmegyünk várost nézni. Piac, belváros, Duna-part, várhegy, kávé egy utcai padon. Tizenegy körül kibuszozok az előre kinézett stoppos helyre, ahol összefutok egy prágai párral. Elmondásuk szerint öt órája (!) stoppolnak itt, sikertelenül. Azt mondják, ez a legjobb hely, de szombat lévén rossz a kapás. Szerencsére inkább hallgatok saját megérzéseimre, és átgyalogolok egy másik benzinkúthoz. Ez jó helynek tűnik, de olyan erősen tűz rám a nap, hogy fél óránál tovább nem bírom, árnyékot keresek. És ez mégis sikerélmény! El tudom engedni, hogy csak a célon járjon görcsösen az eszem, és hogy a „kudarctól” féljek. Elfogadom a helyzetet, amiben vagyok, nem kockáztatom a napszúrást, hanem átgondolom, mihez van kedvem itt és most: beülök az árnyékba egy padra, gitározom, szemlélődöm. A többit a Gondviselés megoldja: fél óra elteltével betér egy cseh autó a benzinkút parkolójába, odamegyek, és azt mondja, Brnoig el tud vinni! Ez eszembe juttatja: a stoppolásokat mindig elutasítások sorozataként éltem meg, vagyis ezer autóból 999 visszautasít és egy fölvesz. De másként is meg lehet ezt élni: a parkolóban az első autós, aki fél óra elteltével megáll, igent mond! És ez egy még fontosabb dolgot juttat az eszembe: nem kell félni a kezdeményezéstől! A cseh sofőrrel semmilyen közös nyelvet nem beszélünk, mégis jókat röhögünk. Megkérdi, bevigyen-e Brnoba, vagy továbbmegyek Prágába. Az utóbbit mondom, ezért elvisz egy nagyon jó, forgalmas autópálya-parkolóba. Most már végképp vérszemet kapok: a kérdezősködés sokkal jobb, mint kitett hüvelykujjal állni az út szélén. A második autó fölvesz! Két srác, valami korcsolyaversenyről tartanak haza, bömböltetik a technót. Nem vagyok rájuk kíváncsi, némán ülök Prágáig. Odaérve kitesznek egy külvárosi metróvégállomásnál.
Este öt óra van és épp elkezd esni. Dilemma elé kerülök: stoppoljak tovább eredeti tervem szerint Drezdába ilyen későn és ilyen időben, vagy maradjak itt éjszakára. Az utóbbi mellett döntök, holott sejtem, hogy Prágában szombat este egyik backpacker hostelben sem fogok szabad ágyat találni. Így is lesz: bejárok öt-hat hostelt, hiába. Egész éjszaka zsákkal a hátamon sétálok és ücsörgök a belváros különböző pontjain. Ez jellemzően az a helyzet, amikor elkezdek küszködni az elhagyatottság érzésével és előjönnek a pánikrohamaim. De most sikerül jól kezelnem mindkettőt. Huhh...!
Prága nekem valahogy nyomasztó! Nincs semmilyen stratégiám, hogyan lehet ezt a gyönyörű, „hiánytalanul” megőrzött középkori várost befogadni. Ám ami még nehezebben megy, az az elképesztő mennyiségben hömpölygő turista elviselése, akik éjszaka bandákba verődve, mint valami tébolyult hordák, üvöltve-sikítozva hajszolják a mámoros „élvezeteket”.

3.
Hajnalban az első metróval kimegyek az autópályához, hamar megtalálom a keresett benzinkutat, de alig állnak meg autók, ezért egy kocsival átvitetem magamat egy sokkal forgalmasabb benzinkúthoz. Itt azonnal, az első megkérdezett sofőr fölvesz és elvisz Drezdába! Mérnök, bioenergiával foglalkozik, és épp pozsonyi munkájából tart Erfurt környéki otthonába. Drezdát elérve egy, a várostól elég távol eső parkolóban rak ki, de könnyen feltalálom magam. Átmegyek az autópálya ellenkező irányú parkolójába (amihez egy félórás kört kell gyalogosan megtennem, egy falut is érintve), és itt hamar találok valakit, aki maga ajánlkozik, hogy bevigyen Drezdába, a megfelelő városrészbe!
Délelőtt tizenegykor már Ineznél vagyok! Őt is a CouchSurfing hálózatában találtam meg, még elutazásom előtt. Kellemes régi lakása van az egyetemisták által lakott, pezsgő, mégis bájosan ütött-kopott városnegyedben, Neustadtban. Századfordulós ház, némi NDK-hangulattal. A WC nem a lakásban van, hanem külön, a lépcsőházból nyílik, a zuhanytálca pedig a konyhában kapott helyett. Ez az egész városnegyedben jellemző. Inez építész, munkája mellett grafikusként kísérletezget. Nagyon nyílt, könnyen megtaláljuk a hangot, fürdés és pihenés után velem jön várost nézni hosszú órákon át. Minden „lényeges” helyet megmutat a Zwingertől és a Frauenkirchétől az újraépített barokk házakon át az NDK-s szocreál épületekig és a modern zsinagógáig. Közben megnézzük a képzőművész diplomamunkák kortárs kiállítását is.
Inez helyteleníti a szocialista építészeti emlékek lebontását, és számomra bámulatos, ahogy a régi és az új dolgokat egyformán ítéli meg: ledöbben, mikor elmondom, hogy Budapesten sok régi épületet elbontanak, ugyanakkor lelkesen beszél a modern építészetről is. Azt hiszem, így gondolkodik valaki egy olyan társadalomban, amely (hozzánk képest) szervesen fejlődik, és nem kényszerül egymást örökké felülíró korszakokat elszenvedni.
Késő délután még az Elbánál heverészek és áztatom a lábam. Este Inezzel társasjátékot is játszunk, eperturmixot készítünk, egyre nehezebb elköszönni. A következő nap korán megy dolgozni, ezért még este kulcsot is ad nekem, hogy ha majd elmegyek, zárjam be a lakást magam mögött, a kulcsot pedig dobjam a postaládájába. Így köszönünk el végül.
Az elmúlt 36 óra alatt bebarangoltam Pozsony, Prága és Drezda belvárosait, holott stoppolva közlekedem és elengedtem görcsös céltudatosságomat is!

Snétberger & McFerrin

Artista-variációk

Újra felfedeztem a rajzolás örömét, egyfajta terápiaként hat rám. Kiskoromban sokat rajzoltam, de az eltemetett érzések miatt – legalábbis úgy éreztem – hiányzott a fantáziám és a kreativitásom. Akkor utáltam élőlényeket, embereket rajzolni, csupán mozdonyokat, házakat alkottam, szinte mérnöki pontossággal. Most, hogy törekszem érzéseim felfedezésére, vagyis arra, hogy ténylegesen éljek, a rajzokon is maga az élet és az érzelmek válnak központi témává, hol vállaltan „gyermeki” módon, hol a mindennapi élményeim képregényszerű megfogalmazásaiként. A fenti artista-variációk is spontán helyzetekben, az épp elérhető rajzeszköz (golyóstoll, ill. tompa ceruza) és papír (iskolai füzetlap, ill. írógéppapír) felhasználásával születtek.

Az íróasztalnál

Fáradt szemem dörzsölöm, káprázik a monitor fényétől. Az egyetlen világosság a sötét szobában. Megszokott mozdulattal masszírozom meg örökké sajgó jobb lapockámat. Szorongok, hogy elkészülök-e határidőre. Már előre hallom főnököm szavait.
Hátradőlök a széken.
Most is azt érzem. Elindulni. Kézbe venni a gitárt és kiállni az út szélére. Vitetni magam, amerre csak alkalmi sofőröm vezet. Kiülni egy térre, muzsikálni a járókelőknek. Mosolygó járókelők, nevető szemű lányok, csecsemőjüket a zene ritmusára ringató anyák, táncoló cigányok, érdeklődő éltes emberek, kacsingató kamaszok. Közben kávét inni, figyelni a szikrázó nap és a táncoló falevelek játékát a macskakövön. Továbbállni, menni, menni. Beállni bohócnak, zenebohócnak, cirkuszi sátrat verni. Szép lányok kacagását, jólelkű emberek könnycseppjeit zsebre tenni. Mindenkit megnevettetni, mindenkit megríkatni. Mindenkinek kiárasztani valami vidámat, valami szomorút. Egymás hátát csapkodva nevetni, egymás vállára borulva sírni. Mindenkinek adni valamit. Aztán továbbállni. Senkihez se kötődni. Soha vissza nem fordulni.
Azt veszem észre, hogy rázom a lábam az asztal alatt. A széthányt papírhalmok is reszketnek tőle az asztalon. Mozogni kéne, legalább egy kört tenni a szobában. Nyújtózkodni egyet.
Hátradőlök a széken.
Most is azt érzem. Visszamenni. Mindig ugyanahhoz, ugyanoda. Egy helyben lenni, otthon, a megszokott társsal, születésemtől a halálomig. Ugyanazzal, aki emlékszik mindarra, amire és akire én is. Aki mindent megért. Együtt fölidézni mindent, együtt nevetve és sírva, egymáshoz bújva. Mindig ugyanazokat érezve.
– Emlékszel, amikor Nagypapával átmentünk az erdőn?
– Nagypapa fogta a kezem, kivitt a Dunához.
– Átmentünk az öreg kőgáton a holtág fölött.
– Ahol mindig kuruttyolnak a békák.
– És békalencse borítja a víztükröt.
– Siettünk haza, nehogy elázzunk.
– Pedig rekkenő hőség volt.
– Visszaértünk a kicsi kunyhóhoz.
– Épphogy becsuktuk magunk mögött az ajtót.
– És máris szakadni kezdett az augusztusi jégeső.
– Együtt nevettünk az egészen.
– Nagymama jókora vajas kenyeret nyomott a kezembe.
– És megsimogatta homlokomat.
– Együtt néztük az ablakból a záport, boldogan.
Zsibbadnak az alkarjaim, ahogy egész nap a klaviatúra fölött emelgetem őket. Szinte soha nem találom el kisujjammal a hosszú í-t. Elmentem a fájlt és kikapcsolom a számítógépet.
Hátradőlök a széken.
Most is azt érzem.

(2006)